Életrajzi bevezető, pályakép összefoglaló

GOSZTOLA GÁBOR

képzőművész, költő

Pápa, 1945. február 9. - Szentendre, 2018. április 15.

GOSZTOLA GÁBOR tizenhét éves koráig Ozorán él a nagyszüleinél, azután Budapestre költözik. Itt különböző kiadványokban jelennek meg írásai, versei. 1965–1975 között, amíg Nagy László volt az Élet és Irodalom képszerkesztője, heti rendszerességgel közlik rajzait. Neve és virtuóz rajztudása így vált országosan ismertté. 1988-ban egy rövid időre Kanadába utazik, hogy új életet kezdjen, majd 1989-ben visszajön Budapestre. 2009 óta Szentendrén alkot és lakik. Hivatalos szervezetekbe soha nem kérte felvételét, inkább a perifériára szorult művészekkel tartott. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió autodidakta művészei hívták maguk közé, így lett a VLS rendes tagja 1981-ig, majd 2000-től ismét visszatért az 1994 óta egyesületként működő VLS alkotóközösségébe. Az 1960-as évek óta rendszeresen fotózik, így jelentős mennyiségű fotóművészeti és dokumentációs munkát halmozott fel. Az 1970-es évek eleje óta tervezőgrafikusi tevékenységből él. 2007-től tagja a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek.

„A reneszánsz mesterek technikai igényessége és sokoldalúsága inspirálták a művészt. 1962-67 között még többnyire tradicionális grafikákat, később olaj, majd akril festményeket, [kollázsokat], ugyanakkor ceruza, tus, [tinta], golyóstoll rajzokat [és vegyes technikás műveket] készít. Nagyformátumú festményein és miniatűr grafikáin organikus formákat teremt. Újabb műveiben az organikus formákat fejlesztette tovább digitális technikákkal.” – írja róla szócikkében Wehner Tibor művészettörténész, amely a Saur-féle Allgemeines Künstler-Lexikon 59. kötetében jelent meg.

•

GOStola Gábor

PRE-VLS

Öcsikéékkel, a Laca társaságában, úgy hatvankilenc nyara végén, nálam, a műtermemben találkoztunk, első tartósabb ismerkedésül egy esős délutánon. Tekintélyes Zenit-apparátuk szakértő kattogtatása ékesítette a belőlük áradó Tettre kész Derűt, miközben természetesen a Mindenség Világraszóló Átalakítását és Leghatékonyabb Bemutatását terveztük közösen. Aztán találkoztunk még ez ügyben Rengetegszer, de már Szentendrén, mielőtt még a Stúdió gondolata is fölvetődött volna. Közös barátokkal, Öcsiéknél [ef Zámbó István] és Lacáéknál [fe Lugossy László] és Holdaséknál [Holdas György] és sorra Mindenkinél, ahogy bővült a Társaság, és Éjjel és Nappal és megint Éjjel és Végtelenül. És előkerültek mindig újabb munkák és megjelentek mindig újabb elméletek, persze emberek is (és megjelentek gyakran szorgalmas, de korlátolt belügyészi megfigyelők).

Vitatkozni ritkán tartottuk szükségesnek ezeken az időtöltő alkalmakon, az eltérő elméletek elfértek egymás mellett, és annyi közös egyetértési pontot találtunk, melyek bőven nyújtottak így is kommunikációs lehetőséget. A társaságból folyton áradt a zene, szépek voltak éjszaka a lányok, jó volt a vörös bor, nem szerettük a közös ellenséget, a hatóságok, a hivatalosok által szabott határidőket, ideológiai korlátokat. Szerettük viszont a képes albumokban becsempészett – akkor még majdnem tilos kedvenceinket, és szerettük, sokan szerettük Vajdát, Vajda Lajos képeit, én biztos hogy nagyon szerettem, nem kutattam ki gondolta másképp. Így azt is nyilvánvalóan ebből következőnek éreztem, amikor a fiúk elhatározták, hogy Vajda nevével hivatalos csoportosulásnak nyilváníttatnak, szövetségül a tilalmazott egyedi kiállítások egyedi kinyírásai ellen, és nem volt ellenemre, amikor társalgó vendégből, kiállítótársnak barátsággal maguk közé hívtak.

Ide figyelj GOS! – lépett az asztalomhoz Földes [László] Hobó a bibliotékában [Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár], hajdani szobatársam (egyszer, úgy 1970–71-ben). – Tudod, most a Doxáékon kívül egy másik zenekarral is próbálok. Az a gyerek, aki most ott szaxofonozik, egészen jól klarinétozik is. Öhöm! – mondtam, félretolva az orrom elé letett nagy kék iskolai füzetet, kilógó szürke és fehér lapokkal – a kottát nehezen olvasom. – Szeretném, ha megnéznéd! – kérte, de hangsúlya, mozdulata utasított, amint kitárta elém a papírokat. Firkált, furcsa, érdekes, egészen érdekes vonalak. RAJZOK! Kettő hátán egy név: Pintér András. – Te, ki ez? – A szaxofonos gyerek, akit mondtam. Jó? – Jó. – Kopogtak. Tüskehajú, sovány kamasz fiú lépett be. Hobó hozzám terelte. - …nter …dras – bökte felém, majd visszakapta bizalmatlanul ujjait. – Mit csinálsz a szaxofonon kívül? – Gimibe járok. – Te, ezt folytatni kell, érdemes! – böktem a rajzokra. Nem tudtam fontosabbat mondani. Nem is nagyon volt kíváncsi rá, valamivel szelídebben nyúlt a füzetért. Legközelebb nálam találkoztunk, akkor már társalognunk is sikerült… Még mielőtt a Vajda Stúdió, addigra a nagy Wahornnal [Wahorn András] együtt, megalakult.

…Emlékmorzsák a korai időkből…

GOS

Nem hiszem, és ezzel tagadom, hogy bárkit jobban jellemeznének, vagy hogy többet mondhatnának bárkiről bizonyíthatatlan életrajzi adatok, mint azok az eredmények, gesztusok, amelyekben valaki időnként megnyilatkozik, ha egyáltalán megnyilatkozik, amikor netán, csupán e megnyilvánulások jelenthetik élete lényegét. Mert például, az a kijelentés, hogy már betöltöttem az ötvenet, éppúgy nem mond semmit rólam, tevékenységeim tartamáról, mennyiségéről, jellegéről, mint az, hogy Pápán születtem, miután rögtön ezt követően, már az egész gyerekkorom Ozorán töltöttem.

Még kora kamaszkorom idején értettem meg, nem lehetek tekintettel sem időre, sem külső elvárásokra. Amikor még teljesen szó szerint volt értendő, hogy csak az a tiéd, amit megeszel, és ha valamiképp ehhez hasonlóan, belülről válik valami veled azonossá, hogy soha többé ne vehessék már el tőled.

A mindenhonnani kitiltások után, – miután választott munkáimban már négerként is lehetetlenné tettek – egyre mélyebb meggyőződésemmé vált, hogy kizárólag belül van értelme építenem biztos kapaszkodókat.

Ehhez vezettek egyre közelebb Ázsia ősi kultúrájából idementhető tilosok is, a még föllelhető Baktay, Lénárd és ugyanerről illegális baráti fordítások, ebben jelentett támaszt Helena Petrovna Blavatskaya, vagy ha úgy tetszik H. P. Blavatsky szellemisége, nyilvánosan máig elérhetetlen munkái.

Eközben hosszabb időn át folyamatosan, legfeljebb fogalmi költészetnek nevezhető verseket írtam, de máig is leginkább képi történésekben gondolkodom.

Gyerekkori vallásos neveltetésem sem tudta bennem megbocsátássá enyhíteni az Apámat három hetes koromban elhurcoló Hős Hadsereg iránti irtózatot, így mire a mindenek fölött álló Hős Eszme közhasználatúvá érett nálunk, mint az egyetlen létlehetőség általános kompromisszuma, én már messze kívül jártam minden ilyen körön.

Amikorra az első, számomra is rokonszenves megengedett széljárás, a Zen divatja elérkezett, már vagy a harmadik nyáron töltöttem időm többek között azzal, hogy döngölt vályogfalra, lefaragott löszpartokra injekciós vízsugárral kalligrafálom, egyre pontosabb rajzokon, egyre tömörebb jelekké, rövidéletű, kisajátíthatatlan képeim.

Duchamp szemlélete, mire minálunk is mindeneken elterpeszkedett, mellyel a művészeteket a szellem lényegi megnyilvánulásai helyett az exhibicionizmussal azonosítja, már rég eldöntöttem, hogy ez nem az én utam.

Kapcsolatom vajdás barátaimmal is, a nyolcvanas években, minden konfliktus nélkül kicsit megritkult két, nem közénk tartozó, a periférián a maguk akkori politikai megbízhatóságát fontoskodva demonstráló figura miatt.

Mindaz, ami foglalkoztat, nem köthető egy konkrét műfaj kereteihez, mint ahogy a legtöbb más dolognak is lehetnek dramaturgiai-akusztikus, vizuális-kromatikus, tisztán fogalmi, vagy még bármilyen egyéb tetszőleges megközelítései. Tevékenységem különböző elemeit, általában önálló egységeknek tartom.

Változatlanul, máig sem lelkesedem a nyilvános szereplésekért, bár időnként baráti kérésre el szoktam térni e “hagyományomtól”.

Munkáim nem szívesen, vagy csak igen ritkán tekintem árucikknek, anyagi értékhordozónak. Ezért aztán, (hogy ezt elkerülhessem) a legkülönbözőbb köznapi tevékenységeket végeztem. Könyveket lektoráltam, négerként irodalmi műveket dramatizáltam, voltam kiállítás rendező, esztétikai tanácsadó és művészeti vezető, többségében alkalmazott-grafikai munkákkal, sajtó-grafikákkal, reklámgrafikákkal, lap- és könyvtervezéssel kerestem kenyerem. Ezenkívül, gyakran készítettem műtárgyfotókat, kulturális sajtófotókat.

Különböző médiákban, nagyon eltérő időkben hangzottak el, jelentek meg munkáim, verseim, írásaim. Időnként kollektív és egyéni kiállításokon mutattam be képeim egy részét. Hazai és külföldi magángyűjteményekben őrzik festményeim, grafikáim, fotóim.

Próbáltam vidéken nyugodtan élni. És megpróbáltam a tengerentúlon, ahonnan a Nagy Változás hiú reménye hazacsábított.

Már azt is bevallhatom, hogy fél-közelből rendszeresen szükségem van arra a civilizációs közegre, amelyből azért saját jó szántamból egyre többet kimaradok.

Ezek után sem tulajdonítok jelentőséget felsorolt adatoknak. Már megszokásból is, a régebbi időkről, semmiféle Hivatalos Szervezetbe mindmáig nem kértem felvételem.

[A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (antológia), Szentendre, 2000, 19-20. – A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972-2002 (Dokumentum- és szöveggyűjtemény, Szentendre, 2002, 226.]